Osztályom tanulói 2.

Korábban elkezdtem bemutatni osztályom tanulóit, most ismét összeszedtem néhány emlékezetes pillanatot a többiekről. Lehet, hogy néhány történet ismerős lesz, mivel név nélkül megemlítettem egy-egy beszámolóban, de most részletesebben elmondom.
6. Robika
Róla már írtam korábban is, név nélkül. Egyszer egymásnak szaladtak a testvérével, és mind a ketten hozzákezdtek sírni, pontosabban szólva inkább azt mondanám, hogy ordítani. Miután kiderült, hogy hál’ Istennek egy karcolás sincs rajtuk, azonnal abbahagyták. (Érdekes, hogy ez mennyi sok gyerekre jellemző az idén.) 
Amikor hiányoztam, mert orvosi vizsgálaton voltam (korábban már írtam erről), a menzán összefutottam velük, megkérdeztem, hogy jók voltak-e. Mindenki azt mondta, hogy igen. Robikám a kezét a szája elé téve súgta, hogy : “Csak Andris nem.” (Olyan arckifejezéssel és szemforgatással mondta ezt, mint annak idején azok a szomszéd nénikék, akik pletykáltak kinn a kapunkban.)

7. Noncsika
Minden nap hoz magával valamit: Év elején gyakran viselt napszemüveget, de hoz vállra vehető retikült, amit egész nap magán visel, plüssjátékot, amit a padjában tart, műanyag dinoszauruszokat, amik a kedvencei, vagy éppen karkötőt. Minden nap kíváncsian várom, hogy vajon mivel fog éppen beállítani. Alkalmanként beszámol a kutyájáról és a macskájáról. De elhozza megmutatni a matricáit is, amit éppen kaptak a boltban. Mikor a fényképész készítette róla az első iskolaéves képet, a padra letette az éppen nála lévő retikült, és úgy készült róla a fénykép. “Kaptam” is az anyjától, mikor meglátta az elkészült képet.

8. Kittike
Ő az, aki nagy csillogó kék szemekkel közölte, hogy nagyon szeret járni az isibe. Még a tanév elején volt két aranyos történet vele kapcsolatban. Tanultuk az ú betűt. Ő viszont akárhogy csücsörített, a szavakban nem tudta kimondani. Tudta, hogy melyik az a betű, csak nem állt rá a szája. Kétségbeesve mondta: Tanító néni, én ezt az ú betűt csak ó-nak tudom kimondani. Aztán csücsörítettünk együtt, végül sikerült.
Egy másik alkalommal a testvére, aki negyedikes, nem jött iskolába, mert beteg volt. Második óra közepén eszébe jutott, hogy hiányzik a tesó. Zokogva sírt, így megkértem a kolléganőt, hogy vigye haza. (Két házzal laknak arrébb.) Kis idő múlva apával, mosolyogva jött vissza, és folytatta a tanulást.

9. Elike
Róla is ejtettem már szót. Bármit csinált, mindig figyelt arra is, amit a másodikosokkal beszéltünk. Többször bemondta a helyes választ, miután megunta, hogy a másodikosok nem tudnak válaszolni. Ez azóta sem változott. Néha olyankor is válaszol, amikor nem is tudja, a másodikosok meg elfogadják, mint választ. Ilyenkor rájuk kell szólnom, hogy ne figyeljenek rá, mert ő még nem tanulta, nem tudhatja. Van egy kis probléma a viselkedésével, éppen ezért többször mondtam már, hogy kérem az ellenőrzőjét. Ilyenkor szemlesütve, megszeppenve, halkan mindig azt válaszolta, hogy: “Nem szeretném.”
Mindig ő szeretne szerepelni, bemondani a helyes választ, így néha kiabál, hogy túlharsogja a többieket. Próbálom róla leszoktatni, mert amúgy is zavaró lenne, nem még összevont osztályban.

10. Mancika
Róla az első dolog, ami eszembe jut: a hullámvasút. Nem találkoztam még olyan gyerekkel, mint ő. Nem tudom, hogy mikor merre jár, de olyan hullámzóan teljesít, hogy csak nézek. Néha szárnyal, egyedül ő tudja a választ, máskor meg a nevét sem tudja leírni. (Na jó, ez egy kicsit túlzás, de értitek, mire gondolok.) Nagy a szeretetigénye, többször elmondta, hogy őt nem szereti az anyja. (Ekkor az én kisebbik lányom jutott eszembe, aki egyszer azzal állt elő, hogy őt nem szeretjük annyira, biztos nem is mi vagyunk a szülei, csak örökbe fogadtuk.)
Egyik alkalommal a testvére beteg lett, telefonáltam, hogy jöjjenek érte. A nagyobb testvére jött fel, és Manci annyira magán kívül ordított, hogy ő is haza akar menni, mert érte nem fognak délután jönni, hogy nem tehettem mást, hazaengedtem.  Nagyon szereti a testvérét, akivel az összevonás miatt egy osztályba jár, bepakol helyette, viszi utána a táskáját, sapkáját, anyáskodik felette. Segítőkész, szeretni való kicsi lány.

Lehet, hogy unalmasnak tűnik, vagy azt gondoljátok, hogy csak illendőségből írom hogy szeretem őket, de ez így igaz. Ölelgetem, szeretgetem dicsérem is őket, ha csak van rá lehetőség. Kár, hogy ezeket a pillanatokat nem tudom megörökíteni a fényképezőgéppel, de a szívemben ott vannak. Ennek a bejegyzésnek hála, tovább megmaradnak majd az emlékeimben is.

2 Comments

  1. Sucika, egyáltalán nem unalmas! Öröm olvasni minden sorod!
    (: Tudod, hogy a februári Tappancs tanítói kiadásában hivatkoznak rád? 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.