Levél a palackban – avagy legyünk mi is kalózok!

Az előző bejegyzésemben írtam arról, hogy a két hónap alatt a szuperhősök unalmassá váltak kis tanítványaim körében, így váltanom kellett. Elhatároztam, hogy a továbbiakban kalózok segítségével fogom őket értékelni, és hogy miért pont rájuk esett a választás, a hónap során mindenki számára kiderül majd. Csak az volt a kérdés, hogy hogyan is vezessem be, milyen körítést találjak ki hozzá, hogy újra belelkesedjenek a gyerekek.

Nagy segítségemre volt ehhez a hétfői olvasás órai anyagunk, Szentmihályi Szabó Péter: Kicsi szívem kicsi ér című verse, illetve a feladatlap hozzá kapcsolódó feladata. Egy rövid szöveget elolvasva a gyerekeknek rajzolással és színezéssel kellett kiegészíteni egy képet, ami nem mást ábrázolt, mint egy hajót. Miután elkészültek, meséltem nekik arról, hogy a régi időkben milyen fontos szerepet játszott a kereskedelemben a hajózás, majd kaptak egy kis feladatot, ami szintén kapcsolódott a témához.

Tudtátok, hogy a bors Indiából származik?


A fekete fűszer hosszú ideig nagyon drága volt. Többet ért, mint az arany. Csak távoli földrészeken termett. Akkor még nem volt se autó, se repülő, mit volt mit tenni, hajóval kellett elindulni! Az út hónapokig tartott. Aki elsőnek ért vissza a távolból, annak fizették a legtöbbet a borsért. Ezért a hajók nagy viharban is folytatták útjukat. 


A hajóút minden fontos eseményét hajónaplóba írták. 
Sajnos ennek a hajónaplónak a lapjai egy nagy viharban összekeveredtek. Rakjátok időrendbe őket!




__  Szörnyű viharban írom e sorokat. Drága feleségem, látlak-e még téged?
__  Az időjárás kegyes velünk, ha így folytatjuk, nemsokára Indiában leszünk.
__  A hajó roskadozik az árutól, ideje ismét útra kelni.
__  Partra szálltunk. Megkezdtük a tárgyalást a bennszülöttekkel.
__  A rakomány súlya alatt nyög a hajó. Az égen viharfelhők gyülekeznek.
__  Kifutottunk a tengerre. Isten veled, szülőföldem!
__  Csodálatos érzés a távolból újra megpillantani szülővárosom templomtornyát.
__  Szerencsésen kijutottunk a viharból, s jó széllel hajózunk hazafelé.




Ezek után elővettem a táskámból egy palackot, és azt mondtam, hogy találtam, amikor az őszi szünetben a tengerparton sétáltam. Volt benne egy levél, melyben egy tengerész írt a feleségének, hogy kalózok támadtak rájuk. (Persze a gyerekek éppen elég nagyok ahhoz, hogy ezt már ne higgyék el. Néhányan kételkedtek, a dörzsöltebbek azonban sokatmondóan vigyorogtak. És persze utána bármit mondtam, semmit sem hittek el, így ma fényképekkel kellett igazolnom, hogy bár az őszi szünetben tényleg nem jártam tengerparton, mégis láttam már korábban a tengert.)

Mindenesetre belementek a játékba, hogy keressük meg az elveszett matrózt és társait, vagy inkább legyünk mi is kalózok. Ezek után vettem elő a már kinyomtatott kalózos képeket, hogy mindenki válasszon egyet magának. A kép mellé új név is jár, így most kalóznevet kaptak a gyerekek.

A hétfői bevezető után keddre a helyére került az új értékelő tábla, és beindult az új értékelési rendszer. Készítettem egy feliratot is a hajóhoz, majd azon tanakodtunk az osztályommal, hogy ezentúl mi legyen a “varázsszó”. Az egyik tanítványom ötleténél maradva ezentúl, ha bármikor bárkinek azt mondom, hogy “hajóra”, akkor már teheti is fel a figuráját a hajóra és ragaszthat egy részletet a térképére.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.