Van akinél pár perc az egész, van akinél órákig tartó vajúdás után dönt úgy a picúr, hogy ideje előbújni. Van, aki a világ legnagyobb fájdalmának éli meg a szülést, van aki azt kérdezi, hogy „Ez az a nagy dolog?” (Gondolom, sejtitek, hogy ezt a kérdést én tettem fel 30 éve.)

Mivel korábban még soha nem láttam újszülöttet, nem is tudtam, hogy hogy kell kinéznie: Gyűrött és kicsit nagyobb rá a bőr a kelleténél, piros-lila-sárgás pöttyök vagy foltok vannak rajta, no meg ott a magzatmáz. Bevallom őszintén, örültem, hogy a férjem nem látta őket. Aztán persze pár óra alatt elmúltak a foltok, kisimult a bőrük, és akkor már láttam mind a kettőnél, hogy gyönyörű szépek. A legszebbek a világon!

Anyai érzéseket azonban az első lányomnál nem éreztem az első pillanatban, szégyelltem is magam, de nem mondtam senkinek. Azért írom le, hogy más ne ijedjen meg, ne restellje magát, ha hasonlóan érez, vagyis nem érez. Ahogy visszaemlékszem, 2-3 nappal a szülés után kezdett erősödni bennem az érzés, hogy igen, anya vagyok, és ő itt az én kisbabám.

30 éve még nem lehetett velünk a babánk, csak 3 óránként hozták őket szoptatásra. Sokkal jobb az, hogy most az anyukákkal vannak a babák, bizonyára hamarabb kialakul az a bizonyos kötődés, beindulnak az anyai ösztönök, mint annak idején nálunk. Viszont nehezebb is, mivel pár órásan nem biztos, hogy annyira jól érzi magát egy édesanya, hogy el tudja látni a picit. Főleg, ha ő az első baba, és az anyuka még nem ért hozzá. Mert honnan is értene? Könyvekből, interneten utána lehet olvasni, de más a szakirodalom és más a valóság. Ahhoz, hogy felismerje a pici jelzéseit, sok-sok együtt töltött időre van szükség, és arra, hogy ne pánikoljon be, ha sír a babája.

És kedves anyukák, leendő anyukák, ne higgyétek, hogy ez egy pár hetes folyamat! Egy életen át tanuljuk az anyaságot.